Egy hónap és 10 nap után eljutottam a totális unalom állapotába. Itt ülök a konyhapultnál és gyümölcslé és akciós pisztácia formájában töltöm magamba a felesleges kalóriákat. Mindeközben Magyarországon minden nap történik valami izgalmas. Az ismerőseim 70 százaléka fesztiválokon bulizik, Orbán Viktor szinte naponta ontja magából a hatalmas, kocsmában merengős vitákat indító mondatait. Én minderről lemaradok. Én itt ülök ebben a romantikus kis házikóban a semmi közepén az új kollégával, akivel nem lehet beszélgetni, mert rémes az angolja, és mert olyan "egyszerű" lány.
Az előző lakótársam egy húszas évei elején járó, frissen végzett pszichológus csaj volt, az enyémhez meglehetősen hasonló előélettel és világnézetekkel. Szinte minden este hatalmasakat beszélgettünk, filmeket néztünk, sírtunk, nevettünk. Olyan kellemesen telt az idő, hogy észre sem vettük, hogy három hete össze vagyunk zárva. Azután ő elment Hollandiába, mert felvették master képzésre.
Az új lány az egy hónapos szabadságáról érkezett vissza. Otthon volt, a barátjával, aki minden nap hajnali 5-kor kel fel és megy dolgozni. Eközben a lány otthon maradt és művelte a kertet, csinosítgatta a házat, ami a barátjáé ugyan, de együtt élnek ott, amikor a lány otthon van. Az ápolói végzettségével rendkívül tehetségesen bánik a demens betegekkel. Képzeld el azt a szituációt, hogy Franciaországban valahol sétálsz az utcán, de eltévedsz, és szeretnél visszajutni a szállodába. Egy szembejövő embertől (esetünkben ettől a lánytól) útbaigazítást kérsz. De ő nem beszél angolul, te meg nem beszélsz franciául. Elkezdesz mutogatni, de ő meg magyaráz a maga nyelvén, és amikor rájön, hogy nem érted, csak elkezd hangosabban magyarázni, a végén meg már dühösen üvölt. Na kábé pont ilyen érzés lehet a demens betegnek, aki azon túl, hogy nem tudja, hol van, rohadtul nem érti, hogy mit magyarázol neki, és főleg azt nem, hogy miért kiabálsz vele, amikor ő csak egy kérdést tett fel. A beteg nem tudja, hogy már legalább ötvenszer kérdezte meg ugyanazt. Mind a ketten jól felidegesítik magukat, és a betegnek nyugtatót kell adni, mert már sír, kiabál, vergődik. Két adag codein után aztán nyugi van, csorog a nyál, megy a tévében az olimpia, fülhallgató a fülben, laptop ölben és folytatja skypon a rendkívül perspektivikus párjával a bazsajgást. Én próbálom neki elmagyarázni, hogy hát ezt így nem lehet, mert a beteg agyának ez és ez a része el van sorvadva, nem fogja fel, hogy mit magyarázol neki, de azt sem, hogy elakadt egy mondat a szájában. De a lány nem szereti, ha ilyen bonyolult dolgokat magyarázok neki, mert ő már másfél éve itt van, és ő jobban tudja. És különben is, ha a codein nem segít, még mindig rá lehet küldeni két diazepámot.
Én vissza akarok menni az emberek közé. Akikkel lehet beszélgetni, akik értenek dolgokat, és főként megértenek dolgokat. Nekem nem a betegeket kell kiheverni, hanem a munkatársakat.
Ki is vettem 10 nap szabadságot, és mind a tíz napot értő emberek társaságában fogom tölteni, és kocsmában is fogok merengeni, meg a parkban nyáresti sörözni. Alig várom!
