Kezd kipukkadni az Erasmus-lufi. Az első hét csupa parti volt, új arcok, új helyek, új város és új terek (haha). Aztán a harmadik hónap után szépen lassan elkezdett ellaposodni minden. Kialakult a napi, sőt, heti rutin, az albérlet, a suli és a meló közötti imbolygás. Ritkulni kezdtek az események, elkezdett hiányozni minden, amit otthon hagytam, és amit terveztem otthonra az elkövetkezendő egy-öt évre. Itt most minden lóg a levegőben, vészesen közeleg a vizsgaszezon, mindenki szépen lassan rászokik a tanulásra, aztán egyszer csak beköszöntenek a vizsganapok. Most még páran utazgatnak, páran bulizgatnak, mindenkinek (nekem is) megvan a maga kis társasága, a felszínes kapcsolatok pedig bekrepálni látszanak.Ezen a hétvégén is egyedül leszek itthon, ülni fogok a gép előtt és tanulok majd, hogy még véletlenül se bukjak meg, mert júliusban már vissza akarom kapni a Budapestre tervezett jövőmet, az összes feladatomat, és el akarom kezdeni a szakdolgozatomat.

Itt nincsen jövő, ennek mindjárt vége lesz, és  nincs semmi értelme előre tervezni. Hiányoznak a célok és a jövőkép. Valahogy üresnek érzem az itt töltött időt, pedig tényleg sok mindent csináltam a félévben. Hiányzik Ő, meg a szőke herceg a fehér lovon (a lengyel pasik még mindig gázak), meg a kiskutyám, meg egy csomó minden, amit most nem sorolok fel. De például a felszínes kapcsolatok miatt az ölelés is hiányzik.

A helyzet annyira azért nem siralmas: ma este buli lesz, és holnap este is. Végül is nem lehet állandóan csak tanulni, és kockára formált seggel vizsgázni.