Mentolos Cigaretta

A Gyere Haza Alapítvány nemrég megjelentetett 10 pontjára szeretnék reagálni az elmúlt 3 évem tapasztalataival: Baromság. Szépen hangzó állításokat fogalmaznak meg, hol az érzelmeinkre apellálva, hol pedig olyan racionális érvekkel alátámasztva, amik sajnos nem állják meg a helyüket.

Vegyük sorra a pontokat:

10. A teljesítményt díjazó jövedelemadó: 2011. január 1-től Magyarországon 16% a személyi jövedelemadó kulcsa. Ezen kívül még nyugdíjjárulék 10%, 1,5% munkaerő piaci járulék, egészségbiztosítási járulék (összesen) 7%. Marad 65,5% a zsebemben, ez viszont európai viszonylatban kevés. 98000 forintos minimálbérrel számolva 64190 forint marad havonta. Ebből én nem tudnék megélni. De van egy diplomám, és tegyük fel, hogy el tudok helyezkedni a szakmában, akkor havonta 100ezer forintot kereshetek. Ebből se tudnék megélni, főleg, úgy, hogy albérletet kéne fizetnem.

9. A „magyar álom” - szabad pálya az új ötleteknek: Nyugaton a piacok beteltek, és ritkán sikerül induló cégeknek betörni a nagyok közé. Ezzel szemben Magyarországon érdemes az ötleteidet saját vállalkozással kamatoztatni. Csak legyen hozzá elég pénzed - ezt elfelejtették odaírni. Az elmúlt 3 évben rengeteg ötletem volt, amik közül néhányat meg is valósítottam, de kezdőtőke híján nem tudtam céget alapítani, és folyamatosan önkéntes keretek között dolgoztam, hogy legyen belőle valami. Egyébként a kezdő tőke hiányával nem is lett volna nagy gondom, mert annyi pénzem akadt, hogy céget alapítsak. A gondok ott kezdődtek, hogy zéró bevétellel is fizetnem kellett volna járulékokat, havi 45ezer forintot (most már 57 ezer, ha jól tudom). Erre már nem futotta.

8. Gyerekkorunk életérzései: Az az érzés, amit a balatoni strandon a naplemente jelent nekünk, a banális apróságok, az ízek, a lángos, a zsíros kenyér, a túró rudi. A balatoni naplemente tényleg egy banális apróság. A túró rudi és a lángos néha hiányzik, de nem annyira, hogy az egzisztenciámmal játsszak. Ez nem elég nyomós érv.

7. Budapest - multikultibb, mint gondolnád: A hazatérők közül többen felfedezték már, hogy a nyugati országok szokásai, ételei (miegymás) kis keresés után mind megtalálhatók Magyarország fővárosában. Ugyanez nem mondható el fordítva. Dehogy nem. Minden európai nagyvárosban meg lehet találni a "multikulti" fílinget, nem kell ehhez Budapestre menni. Sőt, még magyar éttermeket és boltokat is lehet találni, és én még nem voltam olyan európai városban, ahol Tokaji bort ne lehetett volna kapni.

6. Aranyat érő nyelvtudás: A magyarok sajnos nem gyakran beszélnek felsőfokon idegen nyelveket. A te külföldön megszerzett nyelvtudásod ezért aranyat érhet, ha el szeretnél helyezkedni. Hát nem tudom, lehet, hogy valamit rosszul csinálok, de 6 nyelven beszélek, ebből, a magyart leszámítva, kettőt felsőfokon. Akárhány állásra jelentkeztem, ezt valahogy sosem értékelték a kiválasztók. Mondjuk az én szakmámban elég, ha angolul jól tud az ember, a többi pedig már csak extra.

5. Olcsóbb egészségügyi ellátás: Valóban nincsenek luxus körülmények a kórházainkban, viszont az orvosok értenek a dolgukhoz, és egy vizsgálat nem kerül 100 dollárba. Oké, de cserébe erős hasi görcsökkel felmászatnak a kórház második emeletére, mert az ügyeletes nővér sorozatot néz, és nincs kedve a liftet kezelni. Amikor távozom, közli, hogy ne legyek már olyan kényes, egy éppen szülő nő (!) is meg tud mászni két emeletet (de minek, ha van lift? ja, hogy kulccsal működik, ami a nővérnél van). A vérvételkor a férfi ápoló bekísér egy vizsgálóba, becsukja maga mögött az ajtót, majd közli, hogy vetkőzzek le derékig. Alul, vagy felül? Kérdem megszeppenve. Elfelejtette mondani, hogy EKG-ra is szükség lesz... A vérvétel nyoma pedig hetekig ott éktelenkedett a karomon. Az egyik orvos félrediagnosztizált, a másik szimplán bunkó volt, és minden további vizsgálat nélkül hazaküldött - volna, ha megyek. A harmadik végre megvizsgált rendesen, és a negyedik fel is írta a megfelelő gyógyszert.

4. Szép lányok, helyes srácok, igazi barátok: Magyarországot még nem érintette meg a nemeket összemosó filozófiák szele. Egy baráti beszélgetés során is sokkal jobban megértesz valakit, akivel egy kultúrkörből jöttél. Mit jelent, hogy a nemeket összemosó filozófiák szele? Ezzel azt akarják mondani, hogy menjek haza, fogjam be a diplomás számat és szüljek elég gyereket, hogy ne verjen meg a férjem? Vagy azt, hogy ha miniben megyek a Margitszigetre bulizni nyáron, ne csodálkozzak, ha valaki beránt a bokorba? Egyébként én nyitott vagyok más kultúrkörökre, és nagyon szeretek a külföldi barátaimmal beszélgetni. Szerintem remekül megértjük egymást.

3. Családbarát szociális rendszer: Magyarországon a GYES két év. Az USA-ban pár hét. Idehaza most megéri családosnak lenni: a többgyerekes családok jelentős adókedvezményt kapnak, a kismamák részmunkaidőben térhetnek vissza a munkaerőpiacra. Azt, hogy mi számít családnak manapság Magyarországon, most nem is firtatnám.Viszont én még olyan kismamával nem találkoztam, aki minden nehézség nélkül vissza tudott térni a munkaerőpiacra. Olyan alkalmazottal igen, aki nem mert gyereket vállalni, mert féltette az állását.

2. Magyarnak lenni...: …közös emlékeket jelent, olyan sajátos látásmódot és érzéseket, amelyeket egy külföldi soha sem fog teljesen átérezni. Ezzel a ponttal egyetértek. Minden nemzetnek van egy sajátos látásmódja, amelyet egy külföldi sosem fog teljesen átérezni. Ez bizony mindenhol így van.

1. A családod és a rokonaid: Azok akiket szeretsz, de nem vihettél magaddal. …mert még a telefon és a Facebook sem pótolhatja a családi ünnepeket. Tényleg hiányoznak az otthoniak. A család, a barátok, a város és a kedvenc helyeim. Szeretnék én visszamenni a megszokott környezetembe, de szeretném, ha elismernének szakmailag, ha lenne mozgásterem, ha tudnék előre tervezni, megállapodni, berendezni az életemet, családot alapítani... És mindemellett nem szeretnék olyan dolgokkal küszködni, hogy választanom kell a BKV bérlet és a hús között, hogy 2-3 munkát kelljen vállalnom ahhoz, hogy fussa albérletre, miközben a magánéletem szép lassan széthullik az álmaimmal együtt.

Majd akkor szeretnék visszamenni, ha a Gyere Haza Alapítvány össze tud állítani 10 valódi érvet Magyarország mellett. Amikor nem tisztán érzelmi alapú döntés lesz majd visszamenni, hanem tényleg megéri.

"Még csak hétfő van, de nemsokára itt a péntek!" Lehet várni az órák múlását, a napok múlását,  a hetekét, és ugyanígy az évekét is.  Mert ezek az idők összeadódnak és észrevétlenül elröppennek. Közben mi történik? Semmi. Várunk. VÁRUNK! Meddig lehet várni? Van határa annak, hogy meddig lehet elviselni a várást? Vagy ez emberfüggő? Vagy mi ez? Mire vár mindenki? MIÉRT vár mindenki? Minek? Egyszer meg fogsz halni. És akkor mi lesz majd a kezedben? Mi lesz az asztalodon? Semmi. Miért? Mert vártál. Nem fogtál semmit a kezedben és nem tettél semmit az asztalra. Tehát tulajdonképpen csak várod, hogy a hétfőből péntek legyen, aztán újra hétfő. Közben túlélsz. Miközben várod a … halálodat, túlélsz. Túlélsz, hogy aztán üres kézzel távozz? MIKOR leszel boldog?

Két munka között akadt pár szabadnapom, és mivel még egyszer sem voltam Londonban úgy istenigazából, nekivágtam gyalog a városnak. Hosszú lesz, most szólok.

Nagy szerencsém volt, mert végig sütött a nap. Kedden este érkeztem meg, lecuccoltam a hotelben. 3 csillag állítólag, de szerintem max 1-et ér. Oké, a törölközőt és a poharat minden nap kicserélték, és mindig volt friss wc papír, de az ágynemű gagyi volt, és a szoba annyira pici, hogy mozdulni sem lehetett. A fűtést csak éjszakára kapcsolták be (amúgy ez nem is lett volna baj, de), a szoba mérete miatt reggel arra ébredtem, hogy nincs levegő. De legalább olcsó volt és közel a metróhoz, ami pikk-pakk bevitt a központba.
Miután lecuccoltam, felhívtam az egyik Gábor nevű ismerősömet a sok Gábor nevű ismerősöm közül, aki Londonban él. Elmentünk sétálni a Piccadilly környékén, elsétáltunk a Covent Gardenen át egészen a folyópartig, aztán söröztünk (illetve én söröztem, mert Gábor nem él ilyesmikkel), majd visszamentem a hotelbe aludni. Másnap nekivágtam Londonnak gyalog, mert jó idő volt, és a magassarkú csizmámban jó ötletnek tűnt. A szállodából, ami a Shepherds Bushnál van, elsétáltam a Notting Hillre, onnan át a Kensington Gardensbe és a Hyde Parkba. A Buckingham Palace környékén éppen elcsíptem az őrségváltás után vonuló őröket, de a palotáig nem jutottam el, mert rám akadt egy perverz, aki felajánlotta szolgálatait, úgyhogy el kellett kanyarodnom a másik irányba. Onnan átsétáltam egy üzleti negyednek tűnő részen, majd kilyukadtam a nemzeti galériánál, amit megkerülve a Trafalgar square-re jutottam. Onnan megláttam a Big Bent, úgyhogy nekiiramodtam. Útközben a Whitehall mellett elhaladva láttam két lovas őrt szenvedni a lovukon, miközben turisták fotózták őket, és ki volt írva a falra, hogy ne buzeráld a lovakat. Tovább sétálva belebotlottam a Downing Streetbe, de le van vaskapuzva az egész, úgyhogy David Cameronhoz nem kopogtam be. Majd végre elértem a parlamenthez, ott lefotóztam gyorsan a Big Bent és a Westminster Abbey-t, és tovább sétáltam a Westminster hídon, ahonnan láttam a London Eye-t, majd a híd túloldalán megállapítottam, hogy eddig bírtam a gyaloglást, és felszálltam egy buszra, ami bevitt a Piccadillyre. A buszon kipihentem magam, úgyhogy nekilódultam a Soho-nak. Karácsonyi fények, zene mindenhol. Az alapítványok koldulják a pénzt minden sarkon. Aztán véletlenül kilyukadtam az Oxford Streeten (najó, megnéztem egy térképen, hogy hol van). Ott természetesen pénzt költöttem. Vettem magamnak karácsonyi ajándékot: cipőt és táskát, mi mást.
Mivel elég korán végeztem, felhívtam Gábort, hogy van-e kedve sörözni, de ehelyett meghívott a barátaihoz mákos gubát enni. Egy magyar pár volt. A lakásuk egy szoba, amiben van egy ágy és egy zuhanyzó. WC a folyosón, közös konyha a szomszédban. Annyit fizetnek érte, amennyit Liverpoolban egy felújított, gyönyörűen berendezett garzonlakásért kérnek a városközpontban. Sokáig beszélgettünk mindenfélékről, aztán visszabújtam a kis lyukba, amit még mindig nem értek, milyen alapon hívnak 3 csillagos szállodának.
Csütörtökön nagyon fájt a lábam, úgyhogy olyan sokat nem sétáltam. Délelőtt körbenéztem az egyik hatalmas bevásárlóközpontban, azután visszamentem a szállásra cipőt cserélni (jó, hogy vittem magammal többet), majd délután elmentem a Tate múzeumba, ahol ott ragadtam pár órára. Majd átsétáltam a Millenium gyaloghídon (a Herry Potterből lehet ismerős), és kilyukadtam a St Paul's katedrálisnál, ott leültem egy padra és megállapítottam, hogy nem tudok többet járni. Szerencsére volt ingyen wifi, úgyhogy rákerestem a neten, hogy mit lehetne még megnézni Londonban. Kiderült, hogy nagyjából mindent láttam (a Tower Bridge-ig azért nem mentem el, mert tényleg nem bírtam már járni). Viszont a Tate felé menet a Borough Marketre keveredtem, ami egy nagyon érdekes hangulatú piac a város kellős közepén, a vasúti sínek alatt. Nagyon jó dolgokat lehet itt kapni. Úgy kell elképzelni, mint a hollywoodi filmekben, amikor a főhős szakács hajnalban felkel, hogy a piacon a legjobb alapanyagokat beszerezze. Ott már nagyon éhes voltam. Lehetett sült kolbászt kapni hatalmas kifliben mindenféle szósszal. Bárányhúsosat ettem petrezselymes-foghagymás-mentás-lime-os szósszal. Gasztronómiai orgazmus volt!
Este találkoztam Izabellel, a francia lánnyal, akivel itt ismerkedtem meg még februárban. Ő elvitt Brixtonba, ami (nem a közbiztonságról, hanem) az ott élő hatalmas jamaikai közösségről híres. Mutatott egy klubbot, ahol minden este élő zene van. Szinte csak reggae szól. Nem maradtunk sokáig, mert a vendégek többsége nagyon érdekes tudatállapotban volt (túl későn érkezhettünk), és túlságosan is közvetlenül viselkedtek. Kicsit zavaró volt.
Pénteken aztán összepakoltam, bevittem Gáborhoz a kis bőröndömet a munkahelyére, ebédeltünk egy jót, majd nekivágtam a Regents parknak, immáron tömegközlekedéssel. Leszálltam Camden Townnál. Ott a sok zsibvásáros meg a sok olcsó boltocska és a hatalmas tömeg, a csatorna a lakóhajókkal nagyon (izgalmasan) érdekes hangulatú volt. Erről jut eszembe, hogy Kis Velencében is jártam a Warwick Avenuen.
Camden townból aztán nagy nehezen eltaláltam a Primrose Hillre, ahonnan belátni az egész várost. Éppen naplemente volt. Onnan lesétáltam a Regents Parkba, át a parkon a Baker Streetre, és ekkor esett le, hogy Sherlock Holmes ott lakott. Úgyhogy sétáltam még egy kicsit (én barom, a szétesett lábaimmal), és kilyukadtam a Sohoban. Most nem volt olyan karácsonyi hangulat, mint szerdán. Péntek este volt, hatalmas tömeg mindenhol a belvárosban. Kicsit zavart, hogy őszinte legyek. Viszont minden színház előtt megálltam és csak bámultam, hogy milyen jó darabok vannak repertoáron, és milyen jó színészek játszanak (Judy Dench és Jude Law egy színpadon, látnom KELL!). Rám tört a nagyváros hiánya.
Este Gábor elhozta nekem a kis bőröndömet, elmentünk vacsorázni egy kifőzde szerű helyre. Olcsónak nézett ki, nem volt az. Majd vonatra szálltam, és éjféltájt megérkeztem Liverpoolba.
Ez volt a Londoni kiruccanásom, mindezt térkép nélkül. Szerintem az agyamban van egy beépített GPS, nem tudom, hogy nem tévedtem el. Ja, de tudom. A belvárosban minden sarkon van egy térkép a környékről.

Mint a nők többsége, szerelmi bánatomban én is romantikus filmeket nézek és rengeteg csokit zabálok. A csokival már egy hete leálltam, de annyira unatkozom néha, hogy a filmekkel nem tudok. Szóval megfigyeltem, hogy a romantikus filmek sztorijában az a közös, hogy mindig van egy ember feletti erő, ami mozgatja a szálakat. A sors (The Vow), a karmikus egyensúly (The lucky one), Isten (A little bit of heaven) - csak hogy néhány példát említsek (igen, ennél több és nyálasabb filmet láttam mostanában, és meg kell hagyni, Zack Efronban kellemesen csalódtam). Azt nem értem ebben az egészben, hogy ha olyan nagyon racionalista - individualista nyugati társadalomban élünk, hogy mindent magunknak kell megoldanunk és a sorsunk alakulása csak rajtunk múlik, miért hiszünk még mindig ezekben a felsőbb hatalmakban? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem létezik ember feletti erő, hanem azt, hogy nem értem, miért fojtjuk el az ilyen jellegű igényeinket a hétköznapokban? Miért nem hiszünk? Nem Istenre és a különböző vallások szabályaira/ parancsolataira gondolok, hanem arra, hogy hinni kell a pozitív jövőben. Abban, hogy minden a helyére kerül ("majd csak lesz valahogy"). Mert ha ez a hit, pozitív jövőkép hiányzik, komolyan meg lehet szakadni a problémák súlya alatt. Arról nem is beszélve, hogy az akadályok is egyre nagyobbaknak tűnnek, ahogy halványul a fény az alagút végén.

Miután a salleres néni úgy döntött, hogy eltávozik közülünk, kaptam egy hét extra szabadságot. Mivel a repülőjegyem már megvolt későbbre, egy hetet Liverpoolban töltöttem egy barátomnál, aki hat másik fiúval bérel egy tipikus viktoriánus kori házat a város szélén. Egy nő jelenléte a házban arra ösztönözte őket, hogy elővegyék a legjobb modorukat, kitakarítsanak és végre feltehessenek minden olyan kérdést, amit eddig nem mertek.

Kicsit bizalmatlanul cuccoltam le az üres kisszobában. Ha sok fiúval vagyok összezárva, mindig aggódom olyan dolgok miatt, hogy vajon megfelelő öltözék-e a fodros, rövid pizsamanaci éjjel a fürdőszobában. Kell-e köntös fürdés után, vagy elég a törölköző? A lényeg, hogy a világért sem szeretnék nőként jelen lenni a társaságban, és ezzel valakinek kellemetlenséget okozni. Hamar kiderült, hogy a félelmeim alaptalanok voltak. Nőként jelen lenni ennyi pasi között nem hogy kellemetlen, de egyenesen felszabadító. Mert ilyenkor előkerül minden olyan kérdés, amit a férfiak eddig nem mertek egy nőnek feltenni.

A hosszú hajú lett a "barátnőm". Mivel ő is szabadságon volt éppen, vele töltöttem a legtöbb időt kettesben. Ő az a típusú pasi, aki órákat tölt a tükör előtt, hogy jól nézzen ki. Az együtt töltött órák alatt kibeszéltük a csajokat és a pasikat. A hajápolás és a szőrtelenítés minden praktikáját. Neki adtam kölcsön a hajszárítómat és a hajbalzsamomat, és ő volt az, aki megkérdezte, hogy borotválás után mit használok a hónaljamon. Egy barátnőm sem mondta olyan őszintén el a véleményét a hájredőimről, mint ő, sőt öltözködési tanácsokkal is ellátott.

Amikor azt hittem, hogy ennél intimebb viszonyba nem keveredhetek a ház lakóival, békésen kiballagtam a teraszra egy jóéjt cigire. És ekkor csatlakozott hozzám a másik fiú, aki a csillagos ég alatt halkan megkérdezte tőlem: neked bejön a szőrös mellkas? Először azt hittem, hogy megkér, hogy fogjam meg, és érezzem, milyen finom prémes. De a következő mondat után a pulzusom visszaállt a normális tempóba: "arra gondoltam, hogy szőrtelenítenem kéne".

Én eddig abban a hitben éltem, hogy a férfiaknak a péniszük után a kopaszodás jelenti a legnagyobb problémát, ami az önbizalmuk csökkenését eredményezi. Most viszont megtudhattam, hogy a szőrrel kapcsolatos minden kérdés foglalkoztatja őket. Nem csak a hajuk, de a mellkasuk, a hónaljuk, a túl rövid haj, a túl hosszú... Minden, ami egy nőnek is komoly fejtörést okoz. Ezalatt az egy hét alatt feltárulkozott előttem a férfiak másik arca.

Van az a szédülős érzés, amikor rálépsz a mozdulatlan mozgólépcsőre és az agyad egy másodperccel később fogja csak fel, hogy nem mozog. Amikor a szemem sarkából ránéztem a halottra, úgy tűnt, mintha még mozogna a mellkasa. De jobban megnézve, teljesen mozdulatlan volt. Az agyamnak kellett egy kis idő, amíg felfogta, hogy ez az ember, akivel már majdnem két hónapja foglalkoztam, nem vesz több levegőt. A meghalás sem olyan volt, mint a filmekben. Nem volt utolsó nagy lehelet, nem nyitotta ki a szemét, hogy még utoljára mondjon valamit. Semmi nem történt, csak abbahagyta a lélegzést. Olyan volt, mintha nagyon mélyen aludna: a szeme csukva, a szája tátva maradt. Néhány cső lógott ki a testéből, mert az előző éjszakát a kórházban töltötte. A családtagjai körülötte ültek és csendben nézték, ahogy meghal. Néhány órával később a bőre teljesen elfehéredett és a teste kihűlt. Az orvos csak este 10 után érkezett, hogy megállapítsa a halál beálltát. Olyan természetes volt az egész. Semmi félelmetes nem volt benne. A rokonok sírtak egy kicsit, aztán megkönnyebbültek, hogy nem szenved tovább.

Hivatalosan szomorúnak kéne most lenni, mert egy ember meghalt. De nekem valamiért jókedvem van. Talán azért, mert láttam, milyen kínlódás volt neki az utolsó néhány hónap, nem tudom. De az biztos, hogy ennyire élőnek még nem éreztem magam soha.

Egy hónap és 10 nap után eljutottam a totális unalom állapotába. Itt ülök a konyhapultnál és gyümölcslé és akciós pisztácia formájában töltöm magamba a felesleges kalóriákat. Mindeközben Magyarországon minden nap történik valami izgalmas. Az ismerőseim 70 százaléka fesztiválokon bulizik, Orbán Viktor szinte naponta ontja magából a hatalmas, kocsmában merengős vitákat indító mondatait. Én minderről lemaradok. Én itt ülök ebben a romantikus kis házikóban a semmi közepén az új kollégával, akivel nem lehet beszélgetni, mert rémes az angolja, és mert olyan "egyszerű" lány.

Az előző lakótársam egy húszas évei elején járó, frissen végzett pszichológus csaj volt, az enyémhez meglehetősen hasonló előélettel és világnézetekkel. Szinte minden este hatalmasakat beszélgettünk, filmeket néztünk, sírtunk, nevettünk. Olyan kellemesen telt az idő, hogy észre sem vettük, hogy három hete össze vagyunk zárva. Azután ő elment Hollandiába, mert felvették master képzésre.

Az új lány az egy hónapos szabadságáról érkezett vissza. Otthon volt, a barátjával, aki minden nap hajnali 5-kor kel fel és megy dolgozni. Eközben a lány otthon maradt és művelte a kertet, csinosítgatta a házat, ami a barátjáé ugyan, de együtt élnek ott, amikor a lány otthon van. Az ápolói végzettségével rendkívül tehetségesen bánik a demens betegekkel. Képzeld el azt a szituációt, hogy Franciaországban valahol sétálsz az utcán, de eltévedsz, és szeretnél visszajutni a szállodába. Egy szembejövő embertől (esetünkben ettől a lánytól) útbaigazítást kérsz. De ő nem beszél angolul, te meg nem beszélsz franciául. Elkezdesz mutogatni, de ő meg magyaráz a maga nyelvén, és amikor rájön, hogy nem  érted, csak elkezd hangosabban magyarázni, a végén meg már dühösen üvölt. Na kábé pont ilyen érzés lehet a demens betegnek, aki azon túl, hogy nem tudja, hol van, rohadtul nem érti, hogy mit magyarázol neki, és főleg azt  nem, hogy miért kiabálsz vele, amikor ő csak egy kérdést tett fel. A beteg nem tudja, hogy már legalább ötvenszer kérdezte meg ugyanazt. Mind a ketten jól felidegesítik magukat, és a betegnek nyugtatót kell adni, mert már sír, kiabál, vergődik. Két adag codein után aztán nyugi van, csorog a nyál, megy a tévében az olimpia, fülhallgató a fülben, laptop ölben és folytatja skypon a rendkívül perspektivikus párjával a bazsajgást. Én próbálom neki elmagyarázni, hogy hát ezt így nem lehet, mert a beteg agyának ez és ez a része el van sorvadva, nem fogja fel, hogy mit magyarázol neki, de azt sem, hogy elakadt egy mondat a szájában. De a lány nem szereti, ha ilyen bonyolult dolgokat magyarázok neki, mert ő már másfél éve itt van, és ő jobban tudja. És különben is, ha a codein nem segít, még mindig rá lehet küldeni két diazepámot.

Én vissza akarok menni az emberek közé. Akikkel lehet beszélgetni, akik értenek dolgokat, és főként megértenek dolgokat. Nekem nem a betegeket kell kiheverni, hanem a munkatársakat.
Ki is vettem 10 nap szabadságot, és mind a tíz napot értő emberek társaságában fogom tölteni, és kocsmában is fogok merengeni, meg a parkban nyáresti sörözni. Alig várom!

Magyarországon, de különösen Budapesten az emberek hajlamosak szidni a kényelmünket szolgáló technikai vívmányokat, elektronikus rendszereket, utakat, meg úgy általában mindent. Én azt hittem, hogy ha eljövök nyugatra, akkor itt magasabb színvonalú szolgáltatásokat találok majd. Hát tévedtem. Angliában az sms-ben parkolásról még nem sokan hallottak. Ha mobiltelefont vagy mobil internetet vásárolsz, akkor nem mindegy, melyik szolgáltatót választod, mert a lakóhelyed környékén nem biztos, hogy mindnek van lefedettsége. A kedvencem az, amikor elmegyek bevásárolni, a ház és a Tesco között nem vagyok elérhető, mert az út mezők között vezet és nincsen térerő. Ahol lakom, kb 2 km-es körzetben nem működik a telefonom, csoda, hogy a házban tudom használni.

Az internetet itt nagyon okosan, korlátozva adják. Ha korlátlanul szeretnél netezni, akkor rengeteget kell fizetned. Ráadásul brutál lassú. Az emberek még mindig nagyon sokat használják a postát és a vonalas telefont.

A szelektív hulladékgyűjtést itt komolyan veszik, az önkormányzat még kukákat is biztosít erre a célra. Minden kuka más színű, és rá van írva, mit szabad beledobni, és mit nem. A szemétszállító cégtől kaptunk egy naptárat, amin megjelölik, hogy melyik napon melyik kukát viszik el. Ennek ellenére, vagy éppen ennek köszönhetően az angolok irdatlan mennyiségű papírt használnak. Még az emaileket is kinyomtatják, mielőtt elolvassák.

A bankok nagyon viccesek. Itt még mindig létezik csekk füzet. Nekem is van egy. Nézegettem tegnap, hogy hogyan is kell használni, és gyakorlatilag félperc alatt rájöttem, hogy lehet hamisítani és milyen válogatott módon tudnék csalni vele. Persze én ilyet nem tennék, de azért a saját csekkfüzetemet páncélszekrénybe zártam. Az e-bank színvonala sem épp 21. századi. A felhasználó felületen több a reklám, mint a hasznos infó. A legtöbb link extra szolgáltatások megvásárlására mutat. Egy nemzetközi utaláshoz pedig nem elég megadni a SWIFT kódot (a nemzetközi számlaszámot), hanem kell a bank neve, címe, telefonszáma, a fogadó fél neve, címe telefonszáma. miután ez megvan, be kell írni az utalásra szánt összeget, majd megnyomni az "utalás" gombot. És nem, még mindig nem ment el a pénz, pedig már fél órája szarozunk, még csörög a telefon. Automata hang, "kérem adja meg ezt és ezt a jelszót és ezt és ezt a kódot, majd nyomja meg a kettős kereszt gombot". Ez is megvan, akkor vissza az e-bankhoz, megy az utalás, de még egy sms-ben biztos, ami biztos, vissza kell igazolni a kiskutyád becenevét is.

Telefonos ügyintézés a banknál: miután bepötyögök minden létező azonosító számot, jelszót, pin kódot az automatának, felveszi a telefont az ügyintéző. "Good afternoon, miss Vikuk!" Legyen olyan kedves beazonosítani magát! MIVAN??? Megint? Igen, mondjam meg, hogy a közelmúltban hanyadikán és mennyiért és hogyan vásároltam vonatjegyet egy bizonyos cégnél. Most komolyan, ha nincs előttem nyitva az e-bank oldal, és nem látom a számlainfókat, akkor miért kéne rá emlékeznem?

Az utak minősége Magyarországon ugye, milyen borzalmas? Kátyú itt, törések ott. De ha autópályára megyünk, az aszfalt tükör sima, még délibábot is lehet látni rajta. Az itteni vidéki utakról már tettem említést: szűkek, alig lehet elférni, ha jönnek szembe, be van nőve (növesztve!) bokrokkal a széle, nem látható be a kanyar (abból pedig nagyon sok van), és mindenki nyomja neki, mint az állat. Tegnap olvastam, hogy évi majdnem 2000 súlyos balesetük van ezeken a remek utakon. A háztól nem messze van a gyorsforgalmi út. lehet rajta menni 110 km/h-val. Az aszfalt nagyon jó minőségű, egy kicsit zöldesebb színe van, nem csúszik annyira, ha esik az eső. De hatalmas lyukak tátonganak rajta, főleg a széleken. Ez legalább szélesebb, mint a többi. Az autópálya se sokkal jobb, annyi a különbség, hogy az M0-ás régi szakaszához hasonlóan egy korlát van az út közepén, ami elválasztja a szembejövő sávokat. Kanyarban nem ajánlatos a belsősávot használni... Legutóbb 3 sportkocsit láttam rommá törve egy 80 km-es szakaszon.

Visszatérve a pénzügyekre: kártyával fizetni a legtöbb helyen lehet, viszont a kisboltokban ezt annyira nem szeretik, így fizetned kell azért, hogy kártyával fizetsz. Van a közeli faluban egy kisbolt, ahol a tejet, kenyeret szoktuk beszerezni, Az olyan dolgokat, amik hamar fogynak, vagy romlanak. Tescoba hetente egyszer megyünk, ha megyünk, mert messzebb van. Ez a kisbolt olyan pofátlan módon kirakja a rothadt almát a polcra, hogy öröm nézni.  Az újhagyma rothadt volt, a fagyasztott halnak pedig már lejárt a szavatossága. Az ilyen kisbolt sokáig nem élne meg Magyarországon, szerintem még vidéken sem.

Az emberek nem szeretik itt északon az újításokat. Majd megpróbálok délen szerezni munkát, ott talán az időjárás is jobb.

Újra meg kell tanulnom tájékozódni. Az egy dolog, hogy a másik oldalon kell vezetni, de az utak annyira szűkek itt, hogy két autó nem igazán fér el egymás mellett. Ha jön valaki szembe, akkor le kell húzódni a bokrokba. A sebességkorlátozás pedig ugyanúgy 90 km/h (60 mérföld/óra) a településeken kívül, mint máshol Európában, csakhogy itt olyan kanyargósak az utak, hogy 100 méternyi egyenes szakaszt is alig lehet találni. Ha a házból, ahol lakom, balra indulok el, lehet, hogy a kanyargós út miatt a tőlem jobbra lévő faluban lyukadok ki. Itt tanultam meg igazán értékelni a GPS-t.

Tegnap egy szülinapi bulira voltam hivatalos. A vendégek zöme az ünnepelt rokonságába tartozott, de néhány barátja is eljött. Például egy 90 és a halál között lévő bácsi, akinek bőrrákja volt (vagy van). A fején több helyen el kellett távolítani a bőrt, amit a combjából vett szövetekkel helyettesítettek. Csakhogy egy idő után nem volt már több leoperálható bőr a combján, így néhány helyen foghíjas maradt a fejbőre, és kilátszik a koponyacsontja.. Először nagyon ijesztő látvány volt, de a bácsi elképesztően kedves és kiegyensúlyozott. Én még ennyi szeretetet emberből áradni nem láttam soha.

Ott volt a partin szülinapos barátnője is, aki számomra a tipikus angol mentalitás megtestesítője. Mary egy nagyon kedves és jófej néni, bármikor bármiről el lehet vele beszélgetni, mindenki imádja, és persze ő is mád mindenkit. Viszont a hátad mögött olyan megjegyzéseket tud tenni, hogy a hajam égnek áll. Mintha egy báránybőrbe bújt farkas volna.

Ma este pedig a főnök meghívott vacsorára. Én még életemben nem unatkoztam ennyire társaságban. A két barátnőjével folyamatosan ai ismerősökről pletykáltak. Megtudtam például, hogy Celia elvált a férjétől, és nyert ezzel 4 millió fontot, ami nem kis pénz. Liz lánya pedig tavaly elvált a férjétől, és fél évvel később beállított egy gyerekkel és követelte a gyerektartást. Szaftos kis sztorik vannak ezen a vidéken. Azt hiszem, a főnököm kedvel engem, habár a desszert közeledtével kiderült, hogy valójában megint kéne valaki, aki vigyáz a kutyára a hétvégén.