Mentolos Cigaretta

A haldoklásban van valami félelmetes, legalábbis annak, aki már nagyon közel van hozzá. Az egzisztencialista filozófusok szerint a halálfélelem az egyik legalapvetőbb félelem, ami az életvezetésünket formálja. Miért? Mert örök életet szeretnénk, mert az ismeretlentől félünk. Aki meghalt, már nem tudja elmondani, hogy milyen is az, mi van a túloldalon, vagy egyáltalán, van-e ott valami. Néha hallom azt emberektől, hogy ha már elgyengül a testük és magatehetetlenné válnak öreg korukra, akkor nem szeretnének tudni magukról. Hát szerintem ez nem lehetséges. Akármennyire is elszáll az agyad, és elveszíted minden realitásérzékedet a demenciának köszönhetően, akkor is tudja az agyad, az eszed, hogy valami nagyon nincsen rendben, csak nem tudja, hogy mi. És ezen a ponton a halálfélelem annyira felerősödik, hogy legszívesebben a bőrödből is kibújnál, csak lásd, hogy mi történik körülötted.

Képzeld el, hogy nyugodtan sétálsz az utcán, egyszer csak megáll melletted egy furgon és símaszkos emberek megragadnak, egy fekete zsákot húznak a fejedre és elvisznek valahova, egy helyre, ahol vannak más emberek is, de nem tudod hol vagy és mit keresel ott. Valamilyen gyógyszert adnak neked, amitől lenyugszol, talán el is alszol, és arra ébredsz, hogy nem tudod, hol vagy. Újabb idegen emberek matatnak körülötted, enni adnak neked, gyógyszerekkel próbálnak tömni, és még mindig nem tudod, mi történik. Eszel egy kicsit, de aztán elfelejted, hogy mit is csinálsz. Van egy kanál a kezedben, de minek? Hány óra van? Hol vagyok? "Otthon vagy"- kapod a választ. De mi ez a hely? Otthon? Biztos? Nem emlékszem. A sok stressztől elfáradsz, elalszol, és akkor újra felébresztenek. Most mi van? Közlik veled, hogy este van, mehetsz aludni. Oké? De akkor most hazamehetek? "Nem, mert otthon vagy". Biztos? Hol vagyok? Elkezdik lefejteni a ruháidat. Mi történik?! Kik ezek az emberek, és miért vetkőztetnek le? NE! NE! Úristen, mi történik? És kapálózol, ütsz, csapkodsz, rúgsz. Küzdesz. Hol vagy? Mi történik veled?

Jön ez az ember, elkezdi magyarázni, hogy otthon vagy, biztonságban. De ki ez? Mit magyaráz ez itt nekem? Én nem lakom itt. Én haza akarok menni! Ha otthon vagyok, hol vannak a gyerekeim? Otthon? De hol otthon?
Mi történik?

Hát így esett, hogy kaptam egy sallert.

Elérkezett az a pont, amikor becsomagoltam a bőröndömet és megvettem a csak egy útra szóló jegyemet.

Elég sokat lehet hallani és olvasni arról a médiában, hogy manapság milyen sok fiatal menekül külföldre az otthoni viszonyok miatt. Azt gondolom, hogy azok, akik elhagyják a fedélzetet, azért mennek el, mert több elismerésre vágynak, mint amennyit a magyar államtól kapnak. Lehet, hogy külföldön másodrangú bevándorló munkásnak tekintik őket, de legalább megvan rá az esély, hogy néhány év befektetésével a ranglétra magasabb fokára jussanak. Amiért én eljöttem, az pontosan az, hogy nem éreztem, hogy bárki elismerné a tanulmányaimba és a szakmai előmenetelembe befektetett energiát. Állást nagyon nehezen tudtam találni - főleg a szakmán belül, de az rosszul fizetett, ráadásul köze sem volt a szakterületemhez, így nem láttam benne túl sok perspektívát. A szakmán kívül pedig jobb fizetést ígértek, de nagy részét zsebbe, ami nem túl biztonságos és ráadásul egyáltalán nem lehet rá építeni.

Angliában egy nagyon kényelmes helyen dolgozom, gyakorlatilag haldokló öregeknek kell segítenem a mindennapjaikban. A lakhatásom adott, ételt kapok és még a fizetésem is négyszer annyi, mint amennyit otthon feketén kaphattam volna havonta. Ez az állás megint csak nem a szakterületem, de jóval közelebb áll hozzá és látom azt az irányt, amerre innen el tudok indulni.

Itt a fizetések szerintem elég jól kielégítik az igényeket. A legalacsonyabb fizetést keresők is félre tudnak tenni egy keveset, még akkor is, ha albérletben laknak. Diplomás fizetéssel egy fél év alatt vehetsz kocsit (a takarítónő egyébként Minivel jár), kb 5-6 év, de maximum 10 év kitartó spórolással tudsz venni egy jó lakást vagy egy házat.
 A körülmények teljesen mások, és van perspektíva, motiváció.

Magyarországon egy közalkalmazott 45 év után éri el a havi nettó 150 000 forintos fizetést. Mire elég ez a pénz? Amikor otthon dolgoztam, kb ennyit kerestem. Kiszámoltam, hogy ha 30 000-ért tudok bérelni egy szobát vagy egy garzont, és fizetem a rezsit, telefonszámlát, és nagyon meghúzom magam, nem veszek új ruhákat, új cipőket (ezt azért nekem elég nehéz kibírni), akkor havonta félre tudok tenni 20 000 forintot (ami egyébként nem 20, mert van egy kutyám akit etetni kell, és néha az állatorvoshoz is el kell vinnem). Ha lebetegednék ilyen körülmények között, akkor a gyógyszerre is kellene költenem. Egyszerűen nem látom ebben az előremozdulás, fejlődés lehetőségét. Nem tudok megmaradni egy olyan helyen, ahol szarba sem vesznek, a fizetésem 50%-át elveszik, és cserébe alig kapok valamit. Rosszul éreztem magam Magyarországon, mert túl sok lemondással és áldozattal járt az ottani 'felnőtt' életem.

Nem tudom, meddig akarok itt maradni Angliában (az biztos, hogy sokáig nem bírom a haldokló embereket, mert nagyon szomorú), de az biztos, hogy addig nem megyek vissza Magyarországra, amíg nem tudok venni egy kis lakást és nem kapok ott egy stabil állást.

A magyar értelmiség még megmaradt maroknyi társasága beszél nyelveket. Olyanokat is, amelyeket nem ismer senki. Egy nyelvet akkor tanulunk meg igazán, ha káromkodni tudunk. Ezért ahány nyelven tudunk káromkodni, anyi nyelven tudunk beszélni. És ahány nyelvet beszélünk, annyi ember lakozik bennünk. Számoljuk meg!

Félév kihagyás után már azt hittem, semmivel sem fogok találkozni, amit ide írhatnék. Tévedtem. Felmerült ugyanis bennem a kérdés, hogy milyen a 21. századi férfi?

A férfi nem az évszázadok során hatalmas változáson ment keresztül (csak úgy, mint a női nem, de most nem ez az érdekes). A nagymamám szerint ez a változás nem érintette a férfiak azon attitűdjét, hogy ők képviselik a világ közepét. Szerinte a férfiak semmiben sem változtak az elmúlt ötven évben. Körülbelül tíz éve megszületett az utóbbi időben sokat emlegetett metroszexuális fogalma, ami olyan férfit takar, aki áldoz keresetéből és szabadidejéből a külső megjelenésére, vagyis fejet hajtott a fogyasztói társadalom előtt és beállt a szorgos shoppingolók sorába, akárcsak mi, nők. De vajon a belső világukban is történtek ilyen irányú változások? Felröppennek kósza hírek arról, hogy a férfiak tudnak főzni, van, aki mosni és mosogatni is. Hallottunk már arról a lehetőségről, hogy gyermekünk apja átvállalhatja a GYES gyötrelmesen agyzsibbasztó időszakát. Szerintem a nagymamám az én koromban álmában sem gondolta volna, hogy a nagyapám helyett megy el dolgozni.

Az ideális férfi képe tehát megváltozott, attribútumai kiegészültek a főzés tudományával, a házimunka megoszthatóságával, szeretjük, ha van eszük, és intellektuális kapacitásuk legalább olyan szinten van, mint a miénk.

A férfiak azonban, úgy tűnik, ehhez a képhez igen nehezen idomulnak. A harmincon túl, még egyedülálló férfiaknak létezik ugyanis egy olyan (remélem, nagyon) szűk rétege, akik nem tanultak rá az öngondoskodásra. Hétvégén anya küldi a kaját és a frissen mosott ruhát. Mi több! Anya rendezi be a konyhát az utódnak, vagyis annak a nőnek, aki majd átveszi tőle a táv-házimunkát. Te jó ég! Szegény pasi! Mi lesz vele, ha újdonsült kedvese sem tud főzni?! Az egy éve megvásárolt, és azóta még be sem kapcsolt mosógépet nem is részletezem...

Fiúk! Ideje volna felzárkózni a 21. századi elvárásokhoz!

Amióta egy hatalmas T betűvel közlekedem a fejem fölött, az autós társadalom úgy tekint rám, mint veszélyforrásra, akit jobb, ha minden áron kikerülnek. Ennek következtében sajnos előállnak olyan helyzetek, amikben emberek sérülhetnek meg, hogy az autókat már ne is említsem. Ma egy barom állat úgy vágott be elém teljesen szabálytalanul és indokolatlanul, hogy majdnem ott hagytam a motorháztetőt az anyósülésén. Nagyon rossz érzés, és szerintem társadalmilag abszolúte elfogadhatatlan veszélyes mértékben diszkriminálni a tanuló vezetőt. Azt gondolom, hogy minket, kis szerencsétlenkedőket (habár az oktatóm szerint nekem kivételesen jól megy, azért a parkolással még vannak gondok) inkább segíteni kéne, és integrálni a nagy múltú autós társadalomba ahelyett, hogy pár héttel a jól megérdemelt forgalmi vizsgánk előtt egy kereszteződésben megöljön holmi türelmetlen hülyegyerek, aki az ecserin vehette a jogsiját.

Szeretnék rendőri kíséretet a T betűm mellé, hogy ők is megszedjék magukat a szabálytalankodókból, ne csak az oktatóm a pótórákból, és a vizsgáztatók a bukásokból. Már rutinosan strigulázom az index nélkül elém bevágó seggfejeket, és azokat, akik úgy rám állnak egy pirosnál, hogy 20 éves jogsival is nehéz lenne nem rájuk gurulni. A 30-as táblánál jobb kezeket meg nem adókat (köztük rendőrautó is megfordult), ugyanitt 50-nel leelőzőket, és még sorolhatnám. Szeretek, tovább megyek: imádok vezetni, és ha tehetném, mindenki jogosítványát bevonnám, aki egy kicsit is elveszi a kedvemet a volántól. Azokat, akik életveszélybe sodornak, pedig falhoz állítanám, és tarkón lőném. (az utolsó mondatot egy hatalmas kurvaanyázás elfogadható formájának kell tekinteni).

Ez a Karcsi minden évben meglátogat, és néha napokra beeszi magát a házba, alig lehet kirúgni. Mindig prédikál a szeretetről, de sosem képes kimutatni. Mi az a szeretet egyébként? Egy érzelem? Vagy feltétel nélküli törődés? Hogy néz ki? Milyen színű? Van illata? Karcsi nem tudja a választ, csak a filozofikus mélységekben rejlő ködös információfoszlányokat szajkózza állandóan, amiket másoktól szedett össze valahogy úgy, mint Ady a híreket a kedvenc kávézójában. "A szeretetet nem lehet könyvből megtanulni, az vagy van, vagy nincs. Azzal együtt kell születni, pontosabban olyan helyre kell születni, ahol nem ismeretlen."

Amikor a Károly itt van, másnap mindig vendégeket hív. Mi már évek óta nem járunk el sehová. Mindenki nálunk mulat. Ilyenkor ajándékokat is szoktak hozni, de a többségük csak a bejglire pályázik. Karcsi is szokott hozni ezt- azt. Anyám görcsösen sürög a konyhában, hogy a Karcsinak mindene meglegyen, főz, süt, felrobbantja a mákost, szétmászik a diós... Sík ideg, mire asztalhoz ülünk. A lényeg, hogy a Karcsi semmiben ne szenvedjen hiányt. Beszélgetünk a szeretetről, énekelünk mennyből az angyalt. Csak arról feledkezünk meg, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélni kell, hanem csinálni, és nem csak évente egyszer, amikor átjön a Karcsi.

A pálinkafesztivál jó volt. Mint minden évben. Kit érdekel???

Szerintetek létezik tökéletes randi, vagy csak a filmekben van olyan, hogy a pár éjjel sétálgat egy olyan helyen, ahonnan az egész városra gyönyörű panoráma nyílik, megpihennek a halászbástyánál, közben - isten tudja honnan - valaki csodálatosan hegedül, a végén pedig a csók... olyan, amire a hősnő mindig is vágyott, finom és izgató? A főhős kötelezően sármos mosollyal rendelkezik, és természetesen hazakíséri a lányt. A 21. században ez romantikus film, vagy lehet valóság is?

Mostanában állandóan bosszankodom a BKV miatt. Múltkor nem járt a 4-6 villamos Pest felé, mert állítólag a technikai problémát már elhárították, mégis félórát kellett várni a villamosra, pótló buszt viszont nem küldtek. Ma pedig tíz percen belül háromszor kérték a bérletemet, ebből kétszer a kisföldalattin, egy percen belül. Ezt egy utas kifogásolta, mire az ellenőrnénik bunkó módon lebunkózták.

Influenza veszély idején egyébként a tiszti orvos azt javasolta, hogy a légkondit ne használjuk, nemde? Akkor nem kéne a kombínókon kikapcsolni? 

Nemsokára meglesz a jogsim, erre be akarják vezetni a dugódíjat. Nekem ez sehogy se jó :S

Gondolom, mindenki rájött, melyik népszerű sorozat x-edik epizódját néztem az előbb... Carrye-vel, a főszereplővel valahogy én mindig tökéletesen tudtam azonosulni. igaz, nem vagyok újságíró, de szeretek az élet apró kérdéseiről és részleteiről elmélkedni. Nem hiszek abban, hogy külső elvárások miatt érdemes fejest ugrani a házasságba, és tudom, milyen a jó szex (vagy nem félek megkérdezni?) Anyám erre mondaná azt, hgy "ne igyál, ha nem bírod"

Mindig meglepődöm, hogy mennyire sablonos helyzetekbe keveredem az életem során, és félelmetes, vagy szánalmas, hogy ezeket egy sorozatban széjjel boncolgatják:

A feleségkereső pasik.Tényleg létezik ilyen faj? Ha jobban belegondolok, már találkoztam is egy példánnyal. Talán emlékeztek még a francia pasira, akibel a hippi partin beszélgettem. De engem pontosan ez a kategória riaszt. Van olyan nő, akit nem? Biztosan.

A reggeli kávé. Ha egy pasinak nincsen kávéfőzője, akkor valami nagyon nagyot kell mutatnia ahhoz, hogy  ott tudjon tartani éjszakára.

A fiatalabb pasik. Jó a seggük, jók az ágyban, és jól csókolnak... Bár erre még 30 évesen visszatérnék, mert a jó ég tudja, hogy aki most fiatalabbnak számít, az milyen lesz pár év múlva.

stb. stb.

Ti milyen sablonos helyzetekkel találkoztok?