V-vel, aki mostantól Répa (az egyszerűség kedvéért) megnéztük az akrobatikás fiúk bemutatóját. Mivel ő is benne van a csapatban, mindenkit ismer, engem is bemutatott a srácoknak. Wow, hogy ezek mennyit bírnak pörögni a levegőben! Nem kell nekik a föld, hogy járni tudjanak. A bemutató és az ilyenkor szokásos gratulációk után (az öltözőben :P) maradtunk még egy kicsit, mielőtt átmentem volna hippibe. Ekkor ott termett mellettem vagy öt izmos pasi (még mindig lengyelekről van szó!): van barátod? van. De ugye messze van? Ja. És nem maradnál itt nyáron? Nem. És feleségül ne vegyelek? Ideje a távozás hímes mezejére lépni.

A buszról jó helyen szálltam le, csak aztán eltévedtem. Még szerencse, hogy voltak emberek az utcán, akiktől útbaigazítást kérhettem. Nagy nehezen odataláltam az Opiumba, ahol a plakát szerint '60-as'70-es évek zenéjével vártak, és sok-sok hippivel. Nem tudom, hogy létezik-e olyan jellegű fogyasztóvédelem, ahol a szórakozóhelyet fel lehet jelenteni a szórakozni vágyó gyanútlan fiatalok félrevezetéséért. Miután befizettem a beugrót, ami nekem kevesebb volt, mert ugye én hippi voltam, lementem a bulit szolgáltató helységbe. A zene egy szóban összefoglalva: "pierdole" volt.  Cholera! - gondoltam, alig vannak itt emberek, és ismerős arcot sem látok. Befordultam a sarki asztalka felé, és ott ült a két, azonos nevű francia fiú, akikkel már egyszer Fritzi révén találkoztam. Ők az én embereim! Ettől a pillanattól fogva jól alakult az estém, táncoltam is, meg barátkoztam vadidegennekkel, és készültek fotók, és minden szép színes volt, és nem"spangliztam", anyuci!

G-vel, az egyik francia fiúval mély beszélgetésbe elegyettünk a párkapcsolatokról, és általában a jövővel kapcsolatos terveinkről. Elmondta, hogy mennyire szeret utazni (én is). Elmondta, hogy ő ide azért jött, hogy megismerje élete párját (én nem). Elmondta, hogy mennyire szép a szemem (ajjaj), és elmondta, hogy azt szeretné, hogy a gyereke - ha majd lesz, sok nyelvet beszéljen, és rózsás karriert építsen. Ha elmondtam volna, hogy öt nyelven beszélek, szerintem megkéri a kezem. Mivel már későre járt, elindultam haza felé. Véletlenül nem tévedtem el a kellemes éjszakában, és véletlenül nem kötött belém senki, és véletlenül lekéstem az éjszakai buszt. Mire megjött a következő, már állva el tudtam volna aludni. Hazaestem, kinyitottam az ablakot... és a rohadt madarak elkezdtek visítozni, és még mindig itt csipognak a párkányon.